Az Othello-szindróma, vagyis monosimptomatikus téveszmés féltékenység nevét Shakespeare „Othello, a velencei mór” című művéről kapta, ahol a főszereplő beteges féltékenységben szenved, hűséges feleségét folyton gyanúsítgatta, végül megöli partnerét és saját magát is.
[wp_ad_camp_1]
Bizonyos helyzetekben mindenkiben megjelenhet a féltékenység. Alapesetben, ha gátat tudunk neki szabni még hasznos is lehet, ha például iskolatársunk teljesítményére vagyunk féltékenyek akkor az jobb teljesítményre sarkallhat minket, hogy utolérjük a másik teljesítményét, vagy akár túl is szárnyaljuk azt. Az Othello-szindrómában szenvedők nemcsak szimplán féltékeny természetűek, hanem minden apró momentumból, jelzésből a megcsalás tényére következtetnek párjukkal kapcsolatban. A féltékenység kórosnak tekinthető verziója az, amikor reális ok nélkül görcsösen ragaszkodunk ehhez az állapothoz, csak arra tudunk gondolni, hogy megcsal a szerelmünk, a testvérünket jobban szeretik a szüleink és ettől önsajnálatba, depresszióba menekülünk. Lejátszódik a fejünkben a megcsalás, magunkban generáljuk, nincs köze a valósághoz.
A túlzott féltékenység kialakulásában gyerekkori traumák, a becsapottság érzése, valamint a szeretet és gondoskodás hiánya játszhat szerepet. Beindíthatja a feldolgozatlan testvéri rivalizáció, vagy önbizalomproblémák is. A féltékenység kóros formája, amikor az érintett személy teljes kontrollt szeretne gyakorolni a szeretett személy élete felett. Napjának minden percét ellenőrzi, minden lépéséről tudni akar, mit csinál, hol van, mire gondol éppen. Nem riad meg a privát zóna átlépésétől sem, megszerzi a jelszavait, belenéz a levelezésébe is. A kóros féltékenység kezelése párterápia keretében történhet, a bizalom kialakításának segítésével.