A szkíta nemzetség – régi magyar nevén szittyák – iráni eredetű nomád népcsoport, Kr.e. I. évezredben vándoroltak Közép-Ázsiából a mai Ukrajna területére, ahol erős államot hoztak létre. Anyanyelvük az indoiráni nyelvek csoportjába tartozhatott. Szkíta szövegemlékek alig maradtak fenn.
[wp_ad_camp_1]
A Szkíta Birodalom évszázadokig fennállt, központja a Krím-félszigeten volt. A XVIII-XIX. századi történetírás a szkítákat a magyarok és a hunok közös ősének tartották. A szkíták harcművészete messze földön híres volt, főként a lovas hadviselésben voltak jártasok. Emiatt nagy erőfölényre tettek szert a többi népcsoporttal szemben. Vándorlásaik nyomán számos népet leigáztak és ők lettek a Perzsiától Szírián és Júdeán át Egyiptomig húzódó terület urai. A szkíták híresek voltak civilizációjukról is, a sírjaikban talált díszes nemesfémtárgyak tanúsága szerint gazdag uralkodóik voltak, őket királyi szkítáknak hívták. Élükön öröklődő című uralkodó állt, az utolsó, akit feljegyzett a történelem, Palakosz volt, aki a szkíta nemzettség felbomlásának idején, Kr.e. II. században uralkodott.
A szkíta hadsereg szabad harcosokból állt, szolgálataikért élelem és ruha volt a fizetségük, de ha felmutatták egy ellenséges katona fejét az ütközet végén, akkor részt kaptak a hadi zsákmányból. Leggyakrabban használt fegyverük a kétszer hajlított íj és a háromélő heggyel ellátott nyílvessző volt. Minden szkíta birtokolt legalább egy lovat, a gazdagoknak nagy, mongol pónikból álló méneseik voltak. A kurgánsírokba temetkeztek, az egyszerű gödörbe az előkelőkkel együtt több feláldozott szolgát, feleségüket, valamint kedvenc lovaikat is eltemették, általában zsugorított helyzetben elhelyezve a testeket. A gödröt gerendákkal, pallókkal fedték le, erre került a kurgán.