Amíg az embernek nincs gyereke, el sem tudja képzelni, hogy mit is jelent a valódi rendetlenség. Amíg picik – azaz nem tudnak menni -, addig csak azokkal a tárgyakkal játszanak, amiket mi, szülők a kezükbe adunk, ám ez az áldásos állapot döbbenetesen rövid ideig tart.
Miután ugyanis megkezdődik az igazán aktív korszak – és ez nyugodtan számolható legkésőbb az első születésnaptól -, onnantól kezdve nincs az a lakásméret, amelyet ne tudna egy gyerkőc tele pakolni a játékaival. A játékaival, amelyek érzésre egy párhuzamos világból érkezhettek, hisz még ha mi az égvilágon semmit nem is veszünk neki – hogy ne vennénk – akkor is azon kapjuk magunkat pár hónap elteltével, hogy tucatjával, majd idővel százával hevernek a különböző zenélő, világító, építhető, hurcolható játékok mindenütt. Eleinte még ádáz harcot vívunk a kupi ellen és verejtékes munkával esténként rendet varázsolunk, ám egy idő után megérezzük ennek az értelmetlenségét, hisz másnap reggel percek alatt olyan lesz minden, mintha bomba robbant volna. De lehet egyáltalán tenni ez ellen valamit, vagy muszáj türelmesen kivárni azt a hat-tíz évet, míg ez a korszak magától lezárul – és helyét átveszi a tinédzserkori trehányság -?
Nos, igen is, meg nem is. Senkit nem szeretnénk elkeseríteni, de a patinás rend és a kisgyerek, az egy nem létező párosítás. Ám bizonyos mértékig jól tesszük, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a káosz ne legyen úrrá teljesen a mindennapokon. Erre igazándiból egyetlen alkalmas eszköz létezik – túl azon, hogy limitáljuk a játékok számát -, egész pontosan a rendszeresség bevezetése már egészen pici korban. Ha ugyanis a gyermeket úgy szoktatjuk, hogy az egész délutáni játék zárása mindig – és ez fontos, tehát minden egyes alkalommal – a rendrakás, akkor azt a pici megszokja és idővel már magától, reflexszerűen így fejezi be a napját. Persze ezt elérni türelem és kitartás kérdése, de mindenképpen megéri a fáradtságot, hisz még mindig sokkal kevesebb energiába kerül, mint minden nap elpakolni mindent éveken keresztül.