A csuklás egy olyan élettani folyamat, amelyről nagyon keveset tudunk. Az anyaméhben már elkezdünk csuklani, és az életünk folyamán számtalan ok miatt jöhet létre ez a folyamat. A csuklás leggyakrabban akkor jön létre, ha túl gyorsan iszunk, ha megijedünk, ha túl sok alkoholt fogyasztottunk, valamint, ha sokat sírunk, nevetünk.
A rekeszizom belégzéskor kitágul, és kilégzéskor összehúzódik, ez az izom felelős a tüdő mozgásáért, valamint a csuklásért. Amikor a tüdőbe nagy mennyiségben áramlik levegő, akkor a rekeszizom összerándul, a gégefedő lezárul, és emiatt jön létre a csuklásra jellemző hang és mozdulat. A csuklás azoknál a kétéltűeknél fedezték fel, amelyek képesek a vízből is és a levegőből is oxigént szerezni, náluk azért fontos a csuklás, mert a segítségével nem nyelik le a vizet. Csecsemőkorban a csuklás gyakori jelenség, amit az idegrendszer éretlensége okoz. Náluk a csuklás akár fél órát is igénybe vehet. Csuklás esetén a levegő visszatartása, kilenc korty víz elfogyasztása levegő vétel nélkül, vagy a zacskóból való légzés segítséget nyújthat. A szén-dioxid szint növekedésének értágító hatása van, ezzel pihenésre kényszeríti az idegeket, hogy a rekeszizom megnyugodhasson.
Csuklás
Charles Osborne 1922. június 13-án megemelt egy 350 kilogrammos állatot, földre esett, és csuklani kezdett. Szervezete ezt a jelenséget 68 évig nem hagyta abba, és mégis 97 éves korában hunyt el. A csuklás azért nem állt meg nála, mert az emelés következtében az az agyterülete károsodott, amely a csuklás gátolásáért felelős. Francis Fesmire 2006-ban azért kapott Ig-Nobel-díjat, mert a csuklás megállítására, azt a módszert találta ki, hogy a csuklásban szenvedő embernél végbélmasszást kell végezni, az eljárást egyik páciensén próbálta ki.