Új-Zéland alpesi szeizmikus aktivitása bonyolultabb, mint várták

Az Új-Zéland déli szigetén a gyorsan csúszó Alpesi-törés teljes hosszában bekövetkező repedés jelenti a legnagyobb lehetséges szeizmikus veszélyt az ország déli és középső részeire. A 19. századi földrengés új bizonyítékai azt mutatják, hogy a hiba legalább egy részében kisebb földrengések is előfordulhatnak az ilyen nagy szakadások között.

[wp_ad_camp_1]

Az Amerikai Szeizmológiai Társaság Értesítőjében közzétett megállapítások azt sugallják, hogy a hiba mentén egyes helyeken, különösen Hokitika és Greymouth városok környékén, a korábban gondoltnál gyakrabban tapasztalható erős alpesi rázkódás az alpesi törésű földrengések miatt. Az eddigi legjobb paleoseizmikus bizonyítékok az Alpesi-törés déli és középső szakaszaira utalnak, az ausztrál és a csendes-óceáni tektonikus lemezeket elválasztó határánál, jellemzően nagyon nagy, teljes szakaszú 7,7-es vagy annál nagyobb földrengések során. Az utolsó ilyen földrengésre 1717-ben került sor. Miután a Toaroha folyó közelében lévő Staples helyszínén feltárta a hibát, Robert Langridge, a GNS Science munkatársa és kollégái egy újabb földrengés bizonyítékát tárták fel a hiba központi részének északkeleti végén. A radiokarbon-datálás ezt a földrengést 1813 és 1848 között helyezi el.

„Az alpesi törés egyik igazi kihívása – mivel annyira bokros borítású – valójában a tanulmányozható helyek megtalálása” – mondta Langridge. „Miután ott kezdtünk dolgozni) a Staples telephelyén), a történet valójában nagy részben az árokban található szerves anyagok gazdagsága miatt bontakozott ki.” A kutatók által a helyszínen feltárt négy legfrissebb földrengés 1084-től 1848-ig terjed. Az eseményeket megerősítették a közeli más árokozóhelyekről és a turbiditeknek nevezett geológiai lerakódásokról gyűjtött adatok.