Ahogy a régi mondás tartja: csinálj valami olyat, amit igazán szeretsz, és soha egyetlen percet sem kell majd dolgoznod. Ez nagyon szép gondolat, ám ha körültekintünk a való életben, akkor azt látjuk, hogy az emberek többségének bizony a munkája nem épp a hobbija.
Akik mégis ilyen szerencsések – voltak -, és azzal foglalkozhatnak ami addig a szórakozásuk volt, azok azt vallják, hogy nem feltétlen a legjobb ötlet keverni a kettőt, így ugyanis egy csapásra elvész a tevékenység hobbi jellege, és attól, hogy elvész a cselekvésből a spontaneitás, és kötelezővé válik, el is illan a varázs, méghozzá nagyon hamar. De a valódi kérdés nem is ez – hisz legyünk őszinték, kevés olyan hobbi van, amiből jól virágzó üzletet lehet csinálni, pláne alkalmazottként -, sokkal inkább hogy kell-e a boldog élethez az, hogy szeressük a munkánkat, vagy ez egy kicsit túl van misztifikálva? Nos, az igazság valahol félúton van, mint ahogy oly sok esetben, és annál, hogy igazán szeressük amit csinálunk, jóval fontosabb, hogy ne utáljuk.
Ahhoz, hogy egy munkakörben jól érezzük magunkat, ez persze nem elég. Sokat nyom a latban a fizetés, a munkatársak, no és persze a céges politika, hisz nagyon nem mindegy, hogy a vezetők hogy állnak például a szabadságolás kérdéséhez, illetve az előmenetel, fejlődés lehetőségét biztosítják-e cégen belül. Ugyanakkor attól sem kell kétségbeesni, ha valamiért nem érezzük magunkat túl jól a bőrünkben az aktuális munkahelyünkön. A leghasznosabb tanács, amit ilyenkor érdemes megfogadni, az az, hogy akkor jó egy állás, ha szakmailag folyamatosan tudunk fejlődni – azaz tanulni -, illetve ha kimagaslóan jól keresünk. Ha mindkettő passzol, az maga a főnyeremény, ha pedig legalább az egyik megvan, akkor nagyon sokat profitálhatunk az ott eltöltött időből. Ám amikor elérkezik az a pont, hogy se fejlődni, se keresni nem tudunk, no akkor kell továbblépni. Sok esetben még akkor is, ha amúgy nagyon szeretünk ott dolgozni, hisz ha elértük a maximumot, akkor új kihívásokat kell keresni, különben idővel belefásulunk az egészbe.