Előbb nem utóbb, minden család életében eljön az a pillanat, amikor a gyerek már elég nagy ahhoz, hogy saját háziállatot akarjon. Noha szülőként ilyenkor tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy ez az élet rendje, ráadásul a felelősségről rengeteget tud így tanulni a gyerkőc, azért nem kis fejvakarással jár eldönteni, hogy mire is essen a választásunk.
Szinte minden állatnak megvan ugyanis az előnye is és a hátránya is. Egy dolog azonban biztos: mégpedig az, hogy az nem jó ötlet, ha valami olyan élőlény költözik otthonunkba, amit mi magunk ki nem állhatunk. Ugyanis bármilyen felelősségteljes is legyen a csemeténk, biztos, hogy lesznek olyan időszakok – nem egyszer igen hosszúak -, amikor ránk hárul a tennivalók nagy része. Ha pedig ezt szívből gyűlöljük csinálni, az az égvilágon semmi jóra nem vezet. Persze a legtöbb esetben nincs azért ennyire egyszerű dolgunk, lévén a kicsik kívánsága ritkán merül ki annyiban, hogy valamilyen háziállatot szeretnének, többnyire ugyanis mérnöki pontossággal megnevezik vágyuk tárgyát. Ilyenkor két lehetőség áll előttünk. Vagy azonnal beadjuk a derekunkat és lesz, ami lesz alapon úszunk az árral, vagy megpróbálunk észérvekkel nyomást gyakorolni.
Ez utóbbinak főképp akkor van persze értelme, ha valami olyan állatról van szó, amit nagyon nem szeretnénk, vagy ami hatalmas nyűggel jár. Ha például egy tízemeletes lakóház legfelső szintjén lakunk, akkor ugyan hiába szeretjük mi magunk is a kutyákat, nem nehéz beismerni, hogy mekkora áldozatokat kíván már csak a rendszeres sétáltatás is. Arról nem is beszélve, hogy az esetek döntő többségében úgysem engedjük, hogy gyermekünk egyedül vigye le, így aztán egy állandó problémával gazdagodunk, amit kivétel nélkül nekünk kell megoldani. Kertes házban egész más a felállás, ám mindig vegyük számításba a körülményeket és a lehetséges tennivalókat. Egy nyúl, vagy valamilyen kisebb testű rágcsáló sokkal kevesebb nyűggel jár, ám ha a gyerkőc kitartóan ragaszkodik a kívánságához, előbb-utóbb úgyis rábólintunk.