Bizonyára mindenki számára ismerős életkép, amikor este hullafáradtan ledőlünk a kanapéra, hogy végre nézzünk valami látványos filmet, vagy elkezdjük azt a sorozatot, amit oly sokan dicsérnek, ám a végén mindkét ötletet elvetjük, és helyette inkább valami olyat választunk, amit már több tucatszor láttunk és kívülről fújunk.
Ez a jelenség széles körben ismert, és szinte mindenkivel megesett már. Sokan ezt komfortfilmezésnek nevezik, nem véletlenül, ugyanis a jelenség háttere pontosan a saját – azaz pontosabban az agy – kényelme. A magyarázat pedig rendkívül egyszerű, egész egyszerűen arról van szó, hogy túlhajszolt életet élünk és a családi problémák megoldása, a munkahelyi feladatok lelkiismeretes elvégzése elszívja az összes életerőnket, és mire elérkezik az este és a nyugalom időszaka, addigra már a figyelmünk olyannyira elaprózódott, hogy az agyunk szó szerint elfárad. Ilyenkor pedig bekövetkezik az a fura helyzet, hogy bár egész nap azon kalandoztak a gondolataink, hogy végre megnézzük azt a filmet, amire már hosszú hónapok óta vártunk, végül, amikor oda jutunk, hogy ezt tényleg megtehetnénk, egy csapásra elmegy tőle a kedvünk.
De vajon tényleg erről van szó? Tényleg elmegy tőle a kedvünk és hirtelen már nem is akarjuk látni? Nos, nem, ennek ehhez igazándiból semmi köze, itt csupán az agyunk védekező mechanizmusa kapcsol be és minden erejével tiltakozik az új információk befogadása ellen. Ugyanis bármennyire is izgalmas, vagy látványos az, amit néznénk, az bizony az első perctől a stáblistáig csak és kizárólag új információ, amit az agynak fel kellene dolgoznia. Erre pedig már nem maradt elég energiája. Ilyenkor aztán épp ezért választunk valami olyat, amit kívülről el tudunk mondani. Ezeken a filmeken – avagy sorozatokon – ugyanis nem kell agyalni, nem tartalmaznak feldolgozásra váró, új elemeket, ezért aztán maximálisan ki tudnak kapcsolni minket és így végre el tudunk lazulni a fárasztó nap végén.