A legenda arról ír, hogy Mátyás királyi udvarában a szökőkút szerémségi bort folyatott. Akkoriban az ország legjobb szőlőtermő vidéke a Szerémség volt.
[wp_ad_camp_1]
A Tarcal-hegység tökéletes klímát biztosított az ott termő szőlőfajták számára; a kiváló termőtalaj mellett minden adott volt, hogy kivételes minőségű szőlő teremjen. A déli fekvésnek köszönhetően a napsütéses órák száma kivételesen magas volt, a Duna és a Száva közelsége pedig olyan páratartalmat biztosított, ami tökéletesnek minősült az aszúsodás előidézésében. És ha ez nem lenne elegendő, a Tarcal-hegység keleti-nyugati vonulata védelmet jelentett az északról betörő hideggel szemben, így védve meg a szőlőt az ártó fagyoktól.
Mátyás korában nem csak a Magyarországon, hanem szerte Európában is hódított a szerémségi bor. Királyi asztalokra kerülhetett a nemes nedű. Az ezerjó, a furmint, a bakator, a kövidinka, a sárga muskotály mind-mind szerémségi fajta, noha ma már inkább más borvidékekhez soroljuk az eredetüket, tévesen.
Sajnos a török hódoltság véget vetett a szerémségi bor aranykorának. A bortermelők a török elől a tokaji borvidéken találtak menedéket és megfelelő feltételeket a bortermeléshez. Itt a Tisza és a Bodrog látja el azt a feladatot, ami az aszúsodáshoz elengedhetetlenül szükséges. Mindebből látható, hogy amit ma tokaji aszúként ismerünk, az eredetileg szerémségi aszú lenne. A legkiválóbb magyar borunk eredeti hazája a még több napsütéssel kecsegtető szerémségi lankákon terült el, így mára az országhatárainkon kívül rekedt. Sokatmondóak II. Ulászló király szavai: „Immárost nagy baj köszöntött reánk, elesett Szerém, arra kényszeredünk, hogy tokajit igyunk.” Sajnálatos módon ma egyáltalán nem kóstolhatunk szerémségi aszút, noha az ottani borvidék most kezd újra éledezni és szárnyra kapni.