A filmek és a sorozatok számtalan szituációról festenek le valótlan képet – mellyel amúgy sokat ártanak bizonyos dolgok megítélésében -, ám ezek közül talán a fuldoklás ábrázolása okozza a legnagyobb károkat.
Ha ugyanis magunk elé képzelünk egy fuldokló embert – legyen szó felnőttről, vagy kisgyerekről -, akkor egy rúgkapáló, jajveszékelő bajbajutott képe jelenik meg, egy olyan emberé, akit száz méteres távolságból kiszúrtak a vízi mentők a Baywatch-ban. A valóság azonban ezzel szemben teljesen mást mutat. A fuldoklás egy relatíve gyors folyamat – akár egyetlen perc alatt lezajlik -, és az esetek többségében olyannyira észrevehetetlen, hogy méterekről sem szúrja ki egy laikus, hogy mekkora a baj. A fuldokló ugyanis nem jut elég levegőhöz, ezért aztán rohamosan veszít az erejéből, és csak egyetlen cél vezérli, méghozzá az, hogy valahogy a felszín fölé kerüljön a szája – vagy az orra – és levegőt kapjon. Nem kapálózik, és főképp nincs ereje ahhoz, hogy segítségért kiabáljon, így aztán ezt az agóniát nagyon nehéz időben észlelni.
Vannak azonban olyan gyanús jelek, amelyekre figyelve észrevehetjük, ha valaki bajban van. Az egyik ilyen a testtartás, amely szinte teljes mértékben függőleges. A kezek mozognak, ám a lábak a legtöbbször már képtelenek a rúgásokra – ezért aztán az elsüllyedés másodpercek, de maximum 1-2 perc kérdése -. Figyelmeztető jel ilyenkor az is, hogy bár látszanak erre irányuló kísérletek, az áldozat mégsem halad semmilyen irányba, hisz ereje már arra sem elég, hogy fenntartsa magát a felszínen. Ha mindehhez hátrafeszített fej társul, akkor szinte biztos, hogy baj van, és késlekedés nélkül közbe kell lépni. Különösen oda kell figyelni kisgyermekek esetében, náluk ugyanis a fulladás másodpercek alatt – akár döbbenetesen sekély vízben is – megtörténhet. Ezért aztán a kicsiket soha, egyetlen percre sem szabad felügyelet nélkül hagyni, mert villámgyorsan bekövetkezhet a tragédia.