Akik rendszeresen mozognak, illetve járnak terembe, azok számára az edzés egyfajta szenvedélybetegséggé válik egy idő után. Persze vitathatatlan, hogy ez a legjobb függőség talán mind közül, azonban ennek is megvannak a maga árnyoldalai.
Az egyik ilyen a hatalmas lelkesedésből adódó túledzettség, ami főképp a kezdők nagy hibája szokott lenni, amikor annyira belevetik magukat a sportba, hogy nem hagynak időt a testüknek sem arra, hogy megszokja a folyamatos terhelést, sem arra, hogy kellőképpen regenerálódni tudjon. Ezen sokan átesnek, hogy aztán utána sokkal bölcsebben alakítsák ki a számukra megfelelő rutint. Ám még a tapasztalt öreg rókáknak is van olyan pillanatuk, amikor lehet, hogy nem a legjobb döntést hozzák, ez pedig általában akkor következik be, amikor – valamennyire – lebetegednek. Azt eldönteni ugyanis, hogy szabad-e betegen edzeni, egyáltalán nem egyszerű, hisz sok esetben sokkal többet tudunk vele ártani, mint amennyit használ. Már ha használ egyáltalán.
Hozzáértők ilyenkor azt javasolják, hogy ne mások tanácsaira hallgassunk, hanem a saját szervezetünkre. Ha a betegség miatt nyomottak, fáradtak vagyunk és a fizikai teljesítőképességünk nem száz százalékos, akkor szinte biztos, hogy jobban járunk, ha a sport helyett a gyógyulást választjuk. Létezik egy úgynevezett nyak fölötti – íratlan – szabály, azaz ha a nyak vonalától lefelé van problémánk, akkor mindenképpen hagyjuk ki az edzést, ha fölötte, akkor alapos mérlegelés után akár bele is vághatunk. Ugyanakkor a láz, vagy bármilyen fertőző problémára utaló jel mindig legyen kizáró ok, hisz nem csak magunkra, de a körülöttünk sportolókra is gondolnunk kell. Emellett persze tény, hogy fontos a mozgás, az edzés és a rendszeresség, ám egy hét pihenőtől még nem dől össze a világ, és szinte biztos, hogy sokkal jobban járunk, ha inkább kihagyunk két-három alkalmat és inkább újult erővel, egészségesen térünk vissza a terembe.