A császárság első évszázadaiban már nemcsak vallási célból, hanem „pia causa”, azaz főként kegyes, humanitárius okokból létesültek alapítványok, míg a késő császárkorban már magánszemélyek is létrehozhattak jogi személyiséggel rendelkező alapítványokat. Igen nagyszerepe volt a rómaiak barbár vallásosságának abban, hogy a római jogi szemlélet az alapítványt, mint vagyontömeget ragadta meg és intézményesítette jogi személyként.
A res sacra alapítványok létesítésénél a vagyontárgyakat barbár istenek tulajdonába bocsátották, vagyis reálisan nem voltak tulajdonosai, így aztán az alapítványi vagyonok könnyen önálló jogalanyi és jogi személyiséget kaptak. Amikor Nagy Konstantin idejében a kereszténység államvallás lett, a pogány istenek megajándékozására irányuló jogügyletek ezen istenek helyébe léptek az anyagi módozatoknak megfelelően a keresztény isten és a keresztényi vallási tiszteletnek örvendő személyek (így például vannak adatok arra nézve, hogy egyes hívek gyakran végrendeleti örökösként nevezték Jézus Krisztust, valamelyik arkangyalt vagy vértanút).
E vagyonok nem rendelkeztek önálló jogalanyisággal, hiszen azt egy testület kapta, és a vagyon felett a püspök rendelkezett. Az V-VI. században a kegyes célra a vagyont (rendszerint kórház vagy szegényház céljaira) önálló belső igazgatási rend és szervezet megszabásával rendeltek. A jusztiniánuszi törvényhozás ennek megfelelően a res sacra jogi fogalmán nem változtatott, csupán a kezelői szabályozásokat pontosította némileg. A keresztény istenkép tisztulásával megjelent azonban a keresztényi gondolkodásban a „corpus dei” dogmája, amit Krisztus személyére és az egyházra egyaránt vonatkoztattak, s így az egyház is az alapítványi vagyonok tulajdonosaként jelentkezhetett. Ezáltal viszont az egyházi alapítványok körében is megjelent a szervezeti szempont és ez az alapítványjogi személyiségének megítélését illetően is változásokat hozott.